AlmaLaptop

A Mac felhasználói interfészét tekintve számos eltérés tapasztalható a Windows-hoz és az elterjedtebb Linuxos ablakkezelőkhöz képest. Van, amit nehezen sikerült megszoknom, van, amit elég könnyen. Ezeket a különbségeket gyűjtöttem össze ebben a bejegyzésben.

Az egyik legszembetűnőbb különbség az éppen futó alkalmazások kezelése, melyért a Dock (Dokk) felel, szemben a Windows-os tálcával. Míg a tálcáról csak a “gyorsindító” menü bekapcsolásával lehet programokat indítani (első dolgom mindig bekapcsolni), addig a Dokk vegyes szerepű, mind a programok indítására, mind pedig az éppen futó programok kijelzésére is használatos. Ha nincs kinn rajta egy alkalmazás alapból, akkor beugrik a lista végére - ha ott szeretném tartani, akkor két kattintással ott tartható a becsukás után is (a lista könnyen átrendezhető drag’n'drop-pal). Az alkalmazás fejlesztők a legtöbb esetben szép és értelmes ikonokat készítenek az alkalmazásaikhoz, így elég esztétikus tud lenni a Dokk kinézete. Az egyik legjobb funkció az, amikor az ikon az alkalmazás aktuális állapotának függvényében megváltozik. Például a naptár (iCal) ha elindítjuk, akkor az aktuális hónap, napot jelzi ki, a levelezők az olvasatlan levelek számát, stb. Ez a gyakorlatban nem csak vizuális különbséget jelent: egyrészt az alkalmazások a nekik beállított helyen maradnak, mindig tudom, hogy hova kell mennem, ha el szeretnék indítani egyet, át szeretnék váltani rá, vagy pedig csak ránéznék, mi történik vele éppen. Másrészt az alkalmazások futása ezzel a módszerrel nem zavaró, nyugodtan elindíthatok előre több alkalmazást is, extra helyet nem foglalnak, viszont instant rendelkezésre állnak. A Dokk az egyik kedvencem a MacOSX-ben.

Másik szembetűnő különbség, hogy az alkalmazásoknak nincsen menüje, pontosabban mindig a képernyő tetején található meg, függetlenül attól, hogy az alkalmazás ablaka éppen merre van és mekkora. Ez a gyakorlatban előnyös, mivel ütközésig tudom az egérkurzort vinni, és sok menüpont elfér. Ennek ellenére szoknom kellett, elsőre furcsa volt.

További különbség, hogy az alkalmazásoknak nincsen maximalizálást lehetővé tevő ikonja. A zöld plusz, ami hasonló funkció,  nem teljes képernyőssé teszi az alkalmazást, hanem az alkalmazás készítője által definiált méretűre állítja be (melyet módosíthatunk persze). Ennek függvényében a neve sem “Maximize”, hanem “Zoom”. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, például a böngészőmet szeretem teljes képernyő nagyságúra állítani (például hogy egy oldalsáv is elférjen, ne csak egy weblap), és nehéz. Sokat kerestem olyan programot, ami lehetővé teszi a maximalizálást, de nem találtam. Közben rájöttem, hogy alapvetően a dolog a legtöbb alkalmazásnál jól működik, és megfelelő méretűre áll be az ablak, legfőképpen a böngészőkkel van csak gondom. Egyértelműen szokás kérdése csak a dolog, s a MacOSX nem is ad más lehetőséget, ezt a funkciót meg kell szokni. Nehezen ment. Ez a filozófia aztán számos dolgot hoz magával. Egyrészt egy kicsit rendetlenség érzetet ad, mivel jellemzően több ablak is látszik egymás hátán - de mint tudjuk, a zseni átlát a káoszon. A rendetlenségnek azonban funkciója van, egyrészt irtó kényelmes, mikor munka közben látom, hogy a másik ablakban történik valami (pl. IRC-n a kollegák mondanak valamit), másrészt a drag’n'drop filozófiát is támogatja, nyilván akkor tudok átdobni egyik ablakból a másikba valamit, ha látom a másikat.

Végül az Desktop (Asztal) funkciója is más, mint Windows alatt. Ez utóbbinál jellemzően sohasem látom az Asztalomat, így előbb-utóbb rendetlenség lesz rajta. MacOSX alatt azonban egyrészt ott az alapból F11-re kitett asztalt mutató funkcióbillentyű, másrészt a letöltött, kicsomagolt, felmountolt fájlok az Asztalra kerülnek ki alapból, melyek együttesen egy gyorsan elérhető, kényelmes helyet teremtenek, amit megéri karbantartani, ápolgatni, szép háttérképpel ellátni (Windows alatt gyakorlatilag egy kényelmes gyorsbillentyű, és a *gyorsan* elérhető Asztal hiányzik ehhez a funkcióhoz).  Itt említeném meg még az Exposét, mely az éppen futó alkalmazásokat, vagy az éppen aktuális alkalmazás ablakai közötti váltást teszi lehetővé, továbbá az alkalmazások közti drag’n'drop-ot is támogatja. Ezek a funkciók szintén nagyon szimpatikussá tették a MacOSX felületét a Windows-hoz képest.

Általában a MacOSX felületét tekintve van még egy nagyon kellemes eltérés, miszerint az ablakok kezelése sokkal inkább operációs rendszer szinten van megoldva, mint Windows alatt. Ez alatt azt értem, hogy ha egy program éppen gondolkodik, az operációs rendszer akkor sem felejti el kirajzolni a tartalmát, továbbá egy terhelt rendszer alatt nem döglik meg a gép, hanem nyugisan, szép effektekkel tudok váltani továbbra is az ablakok között. Persze egy *nagyon* terhelt gép esetén a MacOSX is homokórázik (ami itt szivárványos kör - mi ennek a neve?).

Összességében a Mac OS X felülete eléggé bejövős. Az összehányt Start menü hiányát meg sem említettem.